Több nézőpontú üvegszobor, melynek belsejében csillagképszerűen elrendezett formák egymáshoz viszonyítva állandó pozícióban, statikusan helyezkednek el, a káosz kiismerhetetlen bizonytalanságában. Körbejárva újabb és újabb jeleket vélünk fölfedezni, hasonlóan, mint ahogy a falak repedései mögé rajzolatokat, mitikus állatokat és lényeket sejtünk. Minden eddigi tapasztalásunk kevésségét érezve pásztázhatunk ebben a káoszban, melyben időnként szabályos, jól olvasható betűk, szavak is előtűnnek. Egyszer csak saját szűk látókörünk speciális nézőpontjából kibontakozhat az ÉN, vagyis a lét örömteli felismerése és önzése. Máshonnan, más dimenzióból felsejlik az azonosulás reménye a MI, valamint az ŐK, amit sajnos ma már sokszor csak leszűkített értelemben használunk, a kirekesztés szükségszerű illúziójával.